Több kisebb tengeri csoportot leszámítva, a puhatestűek törzsébe három osztály, a csigák (Gastropoda), a kagylók (Bivalvia) és a fejlábúak, vagy lábasfejűek (Cephalopoda) osztálya tartozik. Közülük a csigák és a kagylók képviselői élnek édesvizekben. A csigák szelvényezetlen állatok, testük fejre, törzsre és lábra különül el. A vízi csigák fején 1 pár tapogató figyelhető meg, amelynek tövében egy-egy a fény irányát érzékelő kehelyszem található (1. ábra). Szájnyílásuk a fej alsó részén helyezkedik el. Szájszervük jellegzetes képletei a reszelőnyelv és egy kitines állkapocs, amelyek a táplálék felaprítását végzik. Törzsükben található a belső szerveket magában foglaló zsigerzacskó, amelyet egy bőrredő, a köpeny borítja be. Ez a szerv választja ki a puhatestűek meszes vázát (2. ábra). A csigák háza egyetlen héjból áll, amely lehet felcsavarodó, vagy pajzs alakú. A kanyarulatokból feltekeredett héj egyik pólusán a csúcsot találjuk, amelytől kiindulva a kanyarulatok folyamatosan tágulnak a kiszélesedő szájadék felé. A kanyarulatok héjfelszínen látható összenövési vonalai a varratok. A kopoltyúval rendelkező vízicsigák visszahúzódásakor a héjfedővel zárják el házuk bejáratát. A légköri levegővel lélegző csigáknak ilyen héjfedőjük nincsen. Ha a csigaház kanyarulatai szorosan illeszkednek, akkor a ház tengelyében egy oszlop, míg ha lazábban kapcsolódnak, akkor egy cső alakul ki, amelynek a nyílása a köldökrés. A csigaház lehet jobbra, vagy balra csavarodó. Ha a csúcsával felfelé állított ház szájadékával szembenézünk, akkor jobbra csavarodó ház esetében a szájadék a hossztengely jobb oldalán, míg ellenkező esetben a bal oldalán helyezkedik el. A csigák légzőszerve a köpeny által körülvett üregben, a köpenyüregben található kopoltyú vagy a köpenyüreg erekkel átszőtt része, a tüdő, amely a légköri oxigén felvételére alkalmas.
Az édesvízi csigákat az elölkopoltyúsok (Prosobranchia) és a tüdőscsigák (Pulmonata) alosztályba soroljuk. Az elölkopoltyús fajoknak héjfedőjük van, és nevüknek megfelelően kopoltyúval lélegeznek. Az európai édesvizekben élő jellegzetes családjaik a következők: Neritidae, Viviparidae, Valvatidae, Hydrobiidae, Melaniidae. A tüdőscsigák (Pulmonata) alosztályába héjfedővel nem rendelkező csigák tartoznak. Közéjük soroljuk a – Lymnaeidae, a Physidae, Planorbidae és az Acroloxidae családokat.
1. ábra Nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis, Lymnaeidae) – 5 cm
2. ábra Mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus, Viviparidae) “szőrös” háza – 2 cm
3. ábra Sapkacsigák (Ancylus fluviatilis, Planorbidae) – 8 mm
A pajzscsigák (Acroloxidae) fel nem csavarodó háza 7 mm hosszú és 2 mm magas (21a. ábra). Ha felülről tekintünk a pajzscsiga házára, akkor a héj hátulsó harmadában jól megfigyelhető, hogy a ház apró csúcsa bal felé hajlik el. A pajzscsiga elsősorban állóvizekben él, de néha megjelenik lassú folyású patakokban és folyókban is. A puhatestű a vízinövények és a vízbe került korhadó gyékény- és nádlevelekre tapadva él, algákkal és növényi törmelékkel táplálkozik.
A pajzscsigákhoz hasonló sapkacsigákat korábban külön családba (Ancylidae), újabban viszont a tányércsigák (Planorbiidae) családja sorolják. A sapkacsigával (Ancylus fluviatilis) legtöbbször tiszta vizű középhegységi patakokban találkozhatunk, ahol többedmagával él kőgörgetegek felszínéhez tapadva (3. és 21c. ábrák). A patakok mellett megjelenhet folyókban, forrásokban és hideg vizű tavak part menti részein is.
A sapka alakú ház 8 mm hosszú és 6 mm magas. A felszínét koncentrikus és a csúcstól sugárirányban lefutó vonalak díszítik. A ház tompa csúcsa enyhén jobbra hajlik el. A sapkacsiga a kövek felszínét borító algabevonattal és növényi törmelékkel táplálkozik. Az apró sapkacsiga (Ferrissia clessiniana) is korábban külön családba (Ferrissiidae) sorolták újabban viszont ez a fajt is a tányércsigák családja tartozik. A néhány milliméteres puhatestű a pajzscsigára emlékeztet, de a héja keskenyebb és a csúcsa tompa. A csúcsból sugárirányú barázdák indulnak ki a ház pereme felé. Álló- és lassú folyású vizekben élnek vízinövényeken (4. és 21d. ábrák). A héj igen vékony és áttetsző, a felületén koncentrikus növekedési vonalak futnak körbe. A ház néha a csúcstól kiindulva sugaras irányban is vonalkázott.
4. ábra Apró sapkacsiga (Ferrissia clessiniana, Planorbidae) – 4 mm
5. ábra Bödöncsiga héjak. (a) Rajzos bödöncsiga (Theodoxus danubialis, Neritidae) – 14 mm. (b) Folyami bödöncsiga (Theodoxus fluviatilis, Neritidae) – 13 mm
6. ábra Folyami bödöncsiga (Theodoxus fluviatilis, Neritidae) – 13 mm. (a) A csiga felülnézeti képén jól láthatók a peték maradványai. (b) Folyami bödöncsiga alulnézeti képe
A Neritidae családba tartozó fajoknak vastag falú, áramvonalas házuk van (5., 6. és 22a-b. ábrák). A többi vízicsigával szemben a héj szájadékának szélessége nagyobb, mint a ház magasságának, vagy szélességének fele. Szintén csak rájuk jellemző tulajdonság a szájadék belsejébe benyúló széles perem.
Fajaik többsége folyókban és tavak hullámverte partrészein él kövekre és más tárgyakra tapadva. 30-70 tojást tartalmazó tojáscsomóikat többnyire egymás házára rakják. A tojáscsomóból egy állat fejlődik ki, amely a többi tojással táplálkozik.
A rajzos bödöncsigát (Theodoxus danubialis) hazánkban védett, természetvédelmi értéke 10 ezer Ft. A 9–13 mm-es ház fehéres, sárgás színű, sötétvörös, vagy ibolyás zegzugos rajzolattal. A héj néha egyöntetűen fekete (5a. ábra). A csiga nagyobb folyókban kövekre tapadva legelészi az élőbevonatot. Magyarországon a Duna, Tisza, Rába, Zala folyókban él, de egyre ritkább az invazív folyami bödöncsiga (Theodoxus fluviatilis) (5b. és 6. ábrák) terjeszkedése miatt. Szintén megritkult a sávos bödöncsiga (Theodoxus transversalis), mely a Duna bennszülött faja (22a-b. ábrák).
Hazánkban fokozottan védett faj a jégkorszakból fennmaradt fekete csiga (Theodoxus prevostianus), amely termálvizekben él.
A fialló csigák (Viviparidae) családjába nagyméretű, 4 cm-es házmagasságot is elérő, héjfedős fajok tartoznak. Héjukon - különösen a fiatalabb egyedeknél - jól megfigyelhetők a ház kanyarulatait követő sötétbarna sávok. A fiatal példányok héját rövid, sörteszerű kiemelkedések borítják, amelyek lekopnak az idősebb állatok héjáról. A fialó csigák héjjal rendelkező, a szülőhöz hasonló utódokat hoznak világra. A mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus) fényes héján erőteljesen bemélyedő varratok és széles köldökrés figyelhető meg (2., 7. és 22c-d. ábrák). Az folyami fiallócsiga (Viviparus acerosus) köldökrése alig észrevehető, kevésbé bemélyedő varratai és tompa fényű háza van. A fialó csigák folyókban és holtágakban gyakoriak, ahol leggyakrabban a vízben álló horgászstégek lábain találhatunk rájuk.
7. ábra Mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus, Viviparidae) – 2 cm
A kúpos kerekszájúcsiga (Borysthenia naticina) faj háza kúposan felcsavarodott, utódait elevenen hozza világra (21b. ábra).
A Hydrobiidae családba többnyire néhány milliméteres, héjfedős csigák tartoznak. A család közismert faja a kristálytiszta vizű hegyi patakok és források lakója, az 1-2 mm-es kárpáti patakcsiga (Bythinella austriaca) (8a. ábra). Az élő és holt növényi részekkel táplálkozó csiga háza tojásdad–hengeres, a csúcsa ferdén lapított. Az alga vagy baktérium bevonattól zöldes, vagy feketés ház 4-5 kanyarulata kidomborodó. Esetükben leggyakoribb a 1,5-3 mm-es házmagasság. A tornai patakcsiga (Bythinella pannonica) az Északi-Kárpátok endemikus faja (9a. és 24c. ábra). Magyarországon a Bükk-hegységben, az Aggteleki-karszton fordul elő. A csigaház utolsó kanyarulata kiöblösödött, így a forráscsigával ellentétben nem hengeres, hanem tojásdad a héj.Az üvegszerűen áttetsző házat idegen eredetű fekete, vagy zöld bevonat borítja. A 2-4 mm magas ház csúcsa az esetek többségében lemaródott. A forráscsigákhoz hasonló méretű a barlangi vizekben és barlangokból kifolyó forrásokban élő magyar vakcsiga (Bythiospeum hungaricum), amely a Mecsek-hegység védett bennszülött faja. Az 1,7-2,5 mm magas ház kúpos, a csúcsa tompa (8b. ábra). Az áttetsző, színtelen héj 5-6 kanyarulatból áll. Az új-zélandi származású, eredetileg brakvízi újzélandi-vízicsiga (Potamopyrgus antipodarum) az 1900-as évektől kezdődően kezdte meghódítani Európa édesvizeit, a folyókat és a patakokat. A vízszennyezést és az időszakos kiszáradást is jól tűrő csiga gyors elterjedéséhez hozzájárul, hogy képes szűznemzéssel szaporodni, amelynek eredményeként eleven utódokat hoz világra. A 4-5 mm-es háza tornyos, hegyes csúcsú. Héjfedőjükön spirális rajzolat figyelhető meg.
A 7-13 mm-es kavicscsiga (Lithoglyphus naticoides) nagyobb folyókban él (9b. ábra). Egyedei gyorsan felmelegedő, sekély vízparti részeken legelészik a moszatbevonatot. A kavicscsigák a Neritidae családba sorolt fajokhoz hasonlóan petéiket gyakran egymás házára rakják le, ami különleges külsőt kölcsönöz az állatoknak. A gömbölyded ház utolsó kanyarulata erőteljesen kitágult. Magyarországon a Dunából, Tiszából, Rábából, Bodrogból, Galgából és a Balatonból mutatták ki. A héjfedő hártyás, rajta excentrikus helyzetű magból kiinduló rajzolat látható.
8. ábra (a) Kárpáti patakcsiga (Bithynella austriaca, Hydrobiidae) – 2 mm (b) Magyar vakcsiga (Bythiospeum hungaricum, Hydrobiidae) héjak – 2 mm
9. ábra (a) Tornai patakcsiga (Bythinella pannonica, Hydrobiidae) – 4 mm. (b) Kavicscsiga (Lithoglyphus naticoides, Lithoglyphidae) – 13 mm
A Bithyniidae családnak egyetlen nemzetsége (Bithynia) és két faja él Európában. Álló- és áramló vizekben él a vízszennyezést jól tűrő közönséges particsiga (Bithynia tentaculata) (10. és 23a. ábrák). A detrituszt evő csiga háza kúpos, gyakran foltokkal borított, magassága nem haladja meg a 15 mm-t. A héj kanyarulatait elválasztó varrat nem bemélyedő, és nincs köldökrésük. A kemény héjfedő koncentrikus körökből álló rajzolatot visel. A apró particsiga (Bithynia leachi) többnyire tócsagaz és kanadai átokhínár sűrűjében él. Házának kanyarulatai domborúbbak, az elválasztó varratok mélyek. A köldökük szűk, de minden esetben nyitott. A ház magassága általában 6 mm.
10. ábra (a-b) Közönséges particsiga (Bithynia tentaculata, Bithyniidae) – 15 mm
A szurokcsigák (Melanopsidae) családba csúcsos, héjfedős fajok tartoznak. A Fagotia nemzetség Dunában élő fajai a pettyes folyamcsiga (Fagotia esperi) (11a. ábra) és a barna folyamcsiga (Fagotia daudebartii) (11b. és 23c. ábrák). 14-22 mm magas, kúpos házuk 8, vagy még több csak kevésé kidomborodó kanyarulatból áll. A héjfedő excentrikus rajzolatú. A dunai csúcsos szurokcsiga egyszínű barnás, míg a pettyes szurokcsiga háza vörösbarna foltokkal mintázott. A csiga kb. 35 mm magas házának felületét hosszanti és haránt barázdák borítják. Szűznemzéssel eleven utódokat hoz világra. Az Amphimelania nemzetségnek is csupán egy faja él Európában, az zalai szurokcsiga (Amphimelania holandri). Sebesen áramló, kis folyókban kövekhez, cölöpökhöz tapadva él a szennyezett vizet is jól tűri. A kb. 17 mm magas csigaház utolsó kanyarulata erőteljesen kiöblösödik, és többnyire 2-4 barna sáv díszíti. A héj sima, vagy hosszant bordázott (11c. és 23b. ábrák).
A koronacsigák (Thiaridae) családját egyetlen behurcolt faj a termálvizekben élő, ázsiai eredetű maláj toronycsiga (Melanoides tuberculatus) (11d. ábra) képviseli Európában.
11. ábra (a) Pettyes folyamcsiga (Fagotia esperi, Melanopsidae) – 22 mm. (b) Barna folyamcsiga (Fagotia daudebartii, Melanopsidae) – 2 cm. (c) Szávai szurokcsiga (Holandriana holandri, Melanopsidae) – 10–17 mm. (d) Maláj toronycsiga (Melanoides tuberculatus, Thiaridae) – 4 cm
A tányércsigák (Planorbiidae) családjába többségükben olyan puhatestűek tartoznak, amelyeknek a háza laposan, közel egy síkban csavarodott fel. Testfolyadékuk vörös vérfestéket, hemoglobint tartalmaz. Ez teszi lehetővé, hogy oxigénben szegény vizekben is megéljenek. Élőhelyük kiszáradásakor megszilárduló nyálkával zárják le házuk nyílását, amelynek belsejében akár több hónapos időszakot is képesek átvészelni. Álló- és lassúfolyású vizekben élnek, a vízinövények sűrűjében. Európában élő legnagyobb fajuk a nagy tányércsiga (Planorbarius corneus), amelynek háza 35 mm átmérőjű, a tekercs vastagsága pedig 12 mm (12a. és 24a-b. ábrák). A család másik igen gyakori faja az közönséges élescsiga (Planorbis planorbis), amelynek héja 18 mm átmérőjű és 4 mm vastag (12b. és 24d. ábrák). A ház szájadéka kissé lapított. A külső kanyarulaton körbefutó névadó él a héj alsó felszínéhez esik közelebb.
12. ábra (a) Nagy tányércsiga (Planorbarius corneus, Planorbidae) – 3 cm. (b) Közönséges élescsiga (Planorbis planorbis, Planorbidae) – 21 mm
A mocsárcsigák (Lymnaeidae) családba tartozó fajok háza csúcsos és jobbra csavarodó. Legismertebb fajuk az 5 cm-es testnagyságot is elérő nagy mocsárcsiga (Lymnaea stagnalis). A tavakban és lassúfolyású patakokban gyakori állat vékony héja világosbarna vagy vöröses és kissé áttetsző (1. ábra). Kicsiny tavak és időszakosan kiszáradó pocsolyák lakója a karcsú csiga (Stagnicola palustris). A legfeljebb 3 cm-es állat háza kemény, vastagfalú (13a-b. és 25a. ábrák). A mocsáricsigák híres-hírhedt faja a 12 mm-es májmételyes pocsolyacsiga (Galba truncatula). Ez a csiga úgynevezett „köztigazdája” a laposférgek törzsébe tartozó közönséges májmételynek. A juhokban és szarvasmarhákban élősködő féreg külvilágba jutó petéiből nedves körülmények között kel ki az első lárvatípus, amely a vízben úszva keresi fel köztigazdáját, a kis mocsárcsigát. Behatol annak testébe, ahol 100-200 aktív mozgásra képes lárva (cercaria) fejlődik belőle. Ezek a csiga testét elhagyva megtapadnak a vízparti növényzeten és ott betokozódnak (metacercaria). A „végleges gazdák” vagyis a juhok és szarvasmarhák a növények lelegelésével fertőződnek meg a mételylárvákkal.
13. ábra (a-b) Karcsú csiga (Stagnicola palustris, Lymnaeidae) és feji része – 3 cm. (c-d) Füles mocsárcsiga (Radix auricularia, Lymnaeidae) – 18 mm
A balogcsigák (Physidae) családjába balra csavarodó héjú csigák tartoznak. Az Aplexa nemzetség fajainak tojásdad háza karcsú, sokkal keskenyebb, mint a 11-13 mm-es házmagasság fele. A ház utolsó kanyarulata nem kiöblösödő. Egyetlen európai fajuk a nagy balogcsiga (Aplexa hypnorum), amely síkságok és a dombvidékek állóvizeiben él. A Physa és Haitia nemzetség fajainak háza tojásdad, zömökebb, az átmérőjük nagyobb, mint a magasság fele. Az utolsó kanyarulat erősen kiöblösödő, a tekercs alacsony. Az áttetsző csigaház felülete fényesen csillogó. A balogcsigák jól megfigyelhető jellegzetessége, hogy a ház egy részét kívülről az élő állat ujjszerű köpenynyúlványai borítják be. Európában az egyetlen őshonos fajuk a síkvidéki patakokban, állóvizekben gyakori, 10 mm-es tompa hólyagcsiga (Physa fontinalis) (14a-b. ábrák). Másik szélesen elterjedt fajuk a 16 mm-es hegyes hólyagcsiga (Haitia acuta). Ennek háza vastagabb falú és kevésbé fényes, mint rokonáé (14c-d. és 25b. ábrák). Gyakran mesterséges víztárolókban és kibetonozott medrű patakokban is megjelennek. Jól viselik az időszakos vízszennyeződést és felmelegedést.
14. ábra (a-b) Tompa hólyagcsiga (Physa fontinalis, Physidae) – 1 cm. (c-d) Hegyes hólyagcsiga (Haitia acuta, Physidae) – 17 mm
A borostyánkőcsigák (Succineidae) borostyánszínű fényes házukról kapták nevüket (15. ábra). Szárazföldi tüdőscsigák, de a vízparti növényzeten és a gyökerező hínár szárazra emelkedő részein is megjelennek. Moszatokkal, elhalt és élő növényi részekkel táplálkoznak. Ők maguk gyakran válnak táplálékává a békáknak és a vízpart közelében élő énekesmadaraknak. A csigák néhány százaléka egy élősködő laposféreg a Leucochloridium macrostomum köztigazdája. Az énekesmadarak belében élősködő féreg petéi a madár ürülékével jutnak a külvilágba. A petéket a borostyánkőcsigák táplálkozásukkor fogyasztják el. Ezekből féreglárvákat tartalmazó csíratömlő fejlődik, amely behatol a csiga tapogatójába, ahol élénk színeivel és lüktető mozgásával igyekszik felhívni magára az énekesmadarak figyelmét, amelyek a tapogatót lecsippentve fertőződnek meg.
15. ábra Borostyánkőcsiga (Oxyloma elegans, Succineidae) – 12 mm
A kagylók (Bivalvia) váza két egyforma méretű és alakú héjból álló meszes képződmény, amelyet a hátoldalon rugalmas sarokpánt kapcsol össze. A sarokpánt közelében a két héjon rendszerint fogakat és bemélyedéseket figyelhetünk meg, amik összekapcsolódásukat segítik. A kagyló élete során a téli időszak kivételével folyamatosan építi héját, ezért a váz felszínén koncentrikus növekedési vonalak alakulnak ki. A kagylók testfelépítése jelentősen különbözik a csigákétól. Fejük és szemeik nincsenek. A kagylóhéj belső terét terjedelmes kopoltyúik töltik ki, míg a többi szerveik kisebb méretűek. Hátulsó testfelükön találhatók a víz bevezetésére és kivezetésére szolgáló nyílások, amelyek körül a köpeny két lebenyének összenövésével csövek, szifók képződhetnek. A kagylótestbe áramló vízből a kopoltyúk felveszik az oxigént, miközben a felszínüket borító nyálkába beleragadnak a táplálékszemcsék. A nyálkába csomagolt táplálék az emésztőrendszerbe jut, míg a használhatatlan anyagok a kivezető nyíláson át a vízbe kerülnek.
A vándorkagylók (Dreissenidae) héja a tengeri kagylókéhoz hasonló, a belső felületén nem alakul ki gyöngyházréteg. A zárókészülék nem tartalmaz fogakat. Az aljzathoz a láb bisszuszmirigyei által kiválasztott bisszuszfonalakkal kapcsolódnak.
A vándorkagyló (Dreissena polymorpha) legfeljebb 4 cm hosszú, ék alakú kagyló (16a-b. és 26a-b. ábrák). Olajzöld, vagy sárgásszínű héját sötét zegzugos vonalak díszítik. A vándorkagyló az 1800-as évek elején kezdte meg hódító útját Európában, amelynek eredményeként a Fekete tengertől ma már minden nagyobb folyó és állóvízbe eljutott a kontinensen. A vándorkagyló váltivarú állat, külső megtermékenyítéssel szaporodik, tehát a nőstény petéket rak le, amelyet a hím kibocsátott spermiumai megtermékenyítenek. A petékből kikelő mikroszkopikus lárvák szabadon kalandoznak a víztestben, s a plankton tagjaként fejlődnek tovább. Kellő fejlettség után átalakulnak megtelepedő lárvákká, ilyenkor kialakul a lábuk, s a bisszuszmirigyek váladékából a vízben megszilárduló bisszuszfonalak segítségével hozzárögzül az alzathoz. Nem megfelelő körülmények között el tudja szakítani magát az alzattól, s új helyen telepszik meg. A csillós lárvaalak is segíti a faj elterjedését, de ennél jóval nagyobb jelentőségű a kifejlett kagyló helyhez kötött életmódja, amelynek eredményeként a vízi járműveken megtelepedett állatok igen nagy távolságokra juthatnak el.
A keleti vándorkagyló (Dreissena rostriformis bugensis) eredetileg Kaspi-tavi vándorkagyló, amelynek több alfaja népesíti be a Volga és Dnyeszter folyók közötti vízrendszert (16c-d. és 26c ábrák). A kagyló az egész világon erősen terjeszkedő, tömegesen fellépő, azaz invazív állat.
16. ábra (a-b) Vándorkagyló (Dreissena polymorpha, Dreissenidae) – 1 cm. (c-d) Keleti vándorkagyló (Dreissena rostriformis bugensis, Dreissenidae) – 2 cm
Az édesvizek 25 mm-nél mindig nagyobb kagylói az Unionidae és a Margitiferidae családba tartoznak (17., 27. és 28a-b. ábrák). Az Unio és Margitifera fajok héja megnyúlt, kidomborodó és vastagfalú. A héjakon jól fejlett kiemelkedés, a búb figyelhető meg. A kagyló zárókészülékében fogak és bemélyedések vannak.
Az Anodonta, Pseudoanodonta fajok héja vékonyabb falú, kevésbé kidomborodó. Ez utóbbi fajok héjának zárószerkezetében nem találunk fogakat. Az Unionidae kagylók ősszel termelődő gyakran több százezer petéiből kagylólárvák kelnek ki, amelyek tavaszig a kagyló belsejében fejlődnek. A kiszabaduló lárvák a héjukból kinyúló 2 mm-es ragadós fonállal hozzátapadnak egy hal testfelszínéhez, majd betokozódva ennek bőrében néhány hétig a hal szövetnedveivel táplálkoznak. Ezt követően elhal fölöttük a bőr, és a kis kagylók leesnek a halról. Ezután az aljzatra süllyedve megkezdik önálló életüket.
17. ábra (a) Hegyes folyamkagyló (Unio tumidus, Unionidae) héj – 6 cm. (b) Tompa folyamkagyló (Unio crassus, Unionidae) – 9 cm. (c) Közönséges tavikagyló (Anodonta anatina, Unionidae) – 7 cm. (d) Amuri kagyló (Sinanodonta woodiana, Unionidae) – 20 cm
A Sphaeridae családba sorolt gömbkagyló (Sphaerium, Musculium) és borsókagyló (Pisidium) fajok héjuk alakja miatt kapták nevüket (18., 19., 28c-d és 29a-b. ábrák). A többnyire sárgás, fehéres héjú állatok ritkán nagyobbak 25 mm-nél. Többségük az iszapban él, de a fiatalabb példányok vízinövényekhez tapadhatnak. Kisszámú lárvának adnak életet, amelyek héjuk kifejlődéséig az anyjuk költőüregében maradnak. A gömbkagylók szifói hosszúak egymástól jól elkülönülnek. A kifejlett egyedek héja hosszabb, mint 10 mm. A borsókagylók szifói rövidek, összeforrtak egymással. Többségük mérete kisebb, mint 10 mm.
18. ábra (a-c) Nagy gömbkagyló (Sphaerium corneum, Sphaeriidae) – 1 cm
19. ábra (a) Búbredős borsókagylók (Pisidium henslowanum, Sphaeriidae) – 3,5 mm. (b) Háromsarkú borsókagylók (Pisidium supinum, Sphaeriidae) – 5 mm. (c) Nagy borsókagyló (Pisidium amnicum, Sphaeriidae) – 1 cm. (d) Törékeny gömbkagyló (Musculinum lacustre, Sphaeriidae) héjak – 15 mm
A kosár kagylók (Corbiculidae) családjának két faja él Európában a redős kosárkagyló (Corbicula fluminea) és a vonalkás kosárkagyló (C. fluminalis) (20. és 29c-d. ábrák). Nevüket a héj külső felületének koncentrikus bordázottságára és jellegzetes alakja miatt kapták. A lekerekített háromszögletű, vagy ovális, kissé aszimmetrikus héj vastag falú, sárgás-zöld, vagy sárgás-barna felületű. A zárpárkányzat elülső és hátulsó fogai lemezszerűek, erősek és kissé fogazottak. A középen elhelyezkedő főfogakból legfeljebb 3 lehet. A kagylók elevenszülők. Az Ázsiából Európába behurcolt fajok világszerte elterjedtek. A C. fluminea a folyók teljes szakaszán és tavakban is terjed, a C. fluminalis pedig elsősorban a folyótorkolatokban él.
20. ábra (a) Redős kosárkagylók (Corbicula fluminea, Corbiculidae) – 26 mm. (b-c) Vonalkás kosárkagyló (Corbicula fluminalis, Corbiculidae) héj – 2 cm
21. ábra (a) Pajzscsiga (Acroloxus lacustris, Acroloxidae) – 7 mm. (b) Kúpos kerekszájúcsiga (Borysthenia naticina, Valvatidae) – 7 mm. (c) Sapkacsiga (Ancylus fluviatilis, Planorbidae) – 8 mm. (d) Apró sapkacsiga (Ferrissia clessiniana, Planorbidae) – 4 mm
22. ábra (a-b) Sávos bödöncsiga (Theodoxus transversalis, Neritidae) – 9 mm. (c-d) Mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus, Viviparidae) – 4 cm
23. ábra (a) Közönséges particsiga (Bithynia tentaculata, Bithyniidae) – 15 mm. (b) Szávai szurokcsiga (Holandriana holandri, Melanopsidae) héjak – 10–17 mm. (c) Barna folyamcsiga (Fagotia daudebartii acicularis, Melanopsidae) héjak – 2 cm
24. ábra (a-b) Nagy tányércsiga (Planorbarius corneus, Planorbidae) héj – 30 mm. (c) Tornai patakcsiga (Bythinella pannonica, Hydrobiidae) – 4 mm. (d) Fiatal közönséges élescsiga (Planorbis planorbis, Planorbidae) – 21 mm
25. ábra (a) Karcsú csiga (Stagnicola palustris, Lymnaeidae) – 30 mm. (b) Hegyes hólyagcsiga (Haitia acuta, Physidae) – 17 mm
26. ábra (a) Vándorkagylók (Dreissena polymorpha, Dreissenidae) Anodonta héjon – 10 mm. (b) Vándorkagyló (D. polymorpha) – 10 mm. (c) Keleti vándorkagyló (D. rostriformis bugensis) – 20 mm
27. ábra (a-b) Hegyes folyamkagyló (Unio tumidus, Unionidae) héj – 6 cm. (c) Közönséges tavikagyló (Anodonta anatina, Unionidae) héj – 7 cm. (d) Amuri tavikagyló (Sinanodonta woodiana, Unionidae) héj – 20 cm
28. ábra (a) Tompa folyamkagyló (Unio crassus, Unionidae) – 9 cm. (b) Lapos tavikagyló (Pseudanodonta complanata, Unionidae) – 12 cm. (c) Folyami gömbkagyló (Sphaerium rivicola, Sphaeridae) héjak – 24 mm. (d) Nagy borsókagyló (Pisidium amnicum, Sphaeriidae) héjak – 1 cm
29. ábra (a) Törékeny gömbkagyló (Musculinum lacustre, Sphaeriidae) héjak – 15 mm. (b) Búbredős borsókagyló (Pisidium henslowanum, Sphaeriidae) – 3,5 mm. (c) Vonalkás kosárkagyló (Corbicula fluminalis, Corbiculidae) héj – 2 cm. (d) Redős kosárkagyló (Corbicula fluminea, Corbiculidae) juvenilis héjak – 1 cm
Felhasznált és ajánlott irodalom
Andrikovics S, Kerekes J, Kriska Gy, Liszi J (2002) A limnológia alapjai – főiskolai jegyzet. Eszterházy Károly Főiskola, Eger
Barnes RD (1980) Invertebrate zoology, 4th edn. Saunders College, Philadelphia
Bódis E, Nosek J, Oertel N, Tóth B, Fehér Z (2011) A comparative study of two Corbicula morphs (Bivalvia, Corbiculidae) inhabiting River Danube. Int Rev Hydrobiol 96(3): 257–273
Bódis E, Borza P, Potyó I, Puky M, Weiperth A, Guti G (2012) Invasive mollusc, crustacean, fish and reptile species along the Hungarian stretch of the River Danube and some connected waters. Acta Zoologica Academiae Scientiarum Hungaricae 58: 29–45
Brown KM, Lydeard C (2010) Mollusca: Gastropoda. In: Thorp JH, Covich AP (eds.) Ecology and Classification of North American Freshwater Invertebrates, Third Edition, Academic Press, Boston, MA, 277–307
Burch JB (1989) North American Freshwater Snails. Malacological Publications, Hamburg, Michigan, USA
Damborenea C, Rogers DC, Thorp JH (eds.) 2019 Keys to Palearctic Fauna: Thorp and Covich’s Freshwater Invertebrates. Vol. 4e4. Elsevier Inc.
Domokos T, Pelbárt J (2011) A magyarországi recens puhatestűek (Mollusca) magyar köznyelvi elnevezései. Malakológiai Tájékoztató, 25–39
Falkner G, Bank RA, Von Proschwitz T (2001) Check-list of the non-marine molluscan species-group taxa of states of northern, atlantic and central Europe (CLECOM I). Heldia 4: 1–76
Fehér Z, Majoros G, Varga A (2006) A scoring method for the assessment of rarity and conservation value of the Hungarian freshwater molluscs. Heldia 6(3–4): 101–114
Fehér Z, Zettler ML, Bozsó M, Szabó K (2009) An attempt to reveal the systematic relationship between Theodoxus prevostianus (C. Pfeiffer, 1828) and Theodoxus danubialis (C. Pfeiffer, 1828) (Mollusca, Gastropoda, Neritidae). Mollusca 27: 95–107
Fehér Z, Albrecht C, Major Á, Sereda S, Krízsik V (2012) Extremely low genetic diversity in the endangered striped nerite, Theodoxus transversalis (Mollusca, Gastropoda, Neritidae) – a result of ancestral or recent effects? North-West J Zool 8(2): 300–307
Fitter R, Manuel R (1986) Freshwater life. Collins, New York
Hubendick B (1951) Recent Lymnaeidae. Their variation, morphology, taxonomy, nomenclature and distribution. Kungliga Svenska Vetenskapsakademien Handlingar 3: 5–223, plus five plates
Illies J (ed) (1978) Limnofauna Europaea. A checklist of the animals inhabiting European inland waters, with account of their distribution and ecology, 2nd revised and enlarged edn. G. Fischer/Swets & Zeitlinger, Stuttgart/Amsterdam
Kriska Gy (2004) Vízi gerinctelenek. Kossuth Kiadó
Kriska Gy. (2008) Édesvízi gerinctelen állatok – határozó. Nemzeti Tankönyvkiadó
Kriska Gy, Tittizer T (2009) Wirbellose Tiere in den Binnengewässern Zentraleuropas. Weissdorn, Jena
Kriska Gy (2013) Freshwater Invertebrates in Central Europe - A Field Guide. Springer–Verlag Wien Heidelberg New York Dordrecht London + Digital extra materials
Lampert K (1904) Az édesvizek élete. Királyi Magyar Természettudományi Társulat
Móczár L (1969) Állathatározó I. Tankönyvkiadó, Budapest
Pechenik JA (1985) Biology of the Invertebrates. Prindle, Weber, and Schmidt, Boston, Massachusetts, USA
Quigley M (1977) Invertebrates of stream and rivers, a key to identification. Edward Arnold, London
Richnovszky A, Pintér L (1979) A vízicsigák és kagylók (Mollusca) kishatározója. In: Felföldy L (szerk.): Vízügyi Hidrobiológia, Vízügyi dokumentációs és Továbbképző Intézet, Budapest, 6
Schwab H (1999) Süßwassertiere. Klett, Stuttgart
Strong E, Gargominy O, Ponder WF, Bouchet P (2008) Global diversity of gastropods (Gastropoda; Mollusca) in freshwater. Hydrobiologia 595: 149–166
Thorp JH, Rogers DC (eds.) 2015 Ecology and General Biology: Thorp and Covich’s Freshwater Invertebrates. Vol. 1e4. Academic Press London
Varga Z, Rózsa L, Papp L, Peregovits L (szerk.) (2021) Zootaxonómia: Az állatvilág sokfélesége. Pars Kft., Nagykovácsi